A compás mint a táncos szabadság alapja
A Flamenco szívverése nem egy egyszerű ütem, hanem egy komplex ritmikai váz: a compás. Szólótáncosként ez a ciklikus minta az a rendező keret, amelyen belül szabadon mozoghatsz. A nyugati popzenével ellentétben, amely többnyire egyenes 4/4-es ütemre épül, a hagyományos stílusok (palos) gyakran egy lenyűgöző 12-es ciklust használnak. Ezt a ritmust nemcsak hallgatják, hanem aktívan hozzák létre: a taps a szólótáncban, az úgynevezett Palmas, hajtja előre a táncost. Megkülönböztetjük a tompa Palmas sordas-t, amelyet az üreges tenyérrel hoznak létre, hogy ne nyomják el az éneket, és a fényes, csattogó Palmas secas-t, amelyet gyors szakaszoknál és csúcspontoknál alkalmaznak. Aki fel akarja ismerni a ritmust, annak meg kell tanulnia zenei térképként olvasni a kezek és lábak ritmikai jeleit.
A visszafogott komolyságtól az eksztatikus kitörésig
Két legfontosabb palo szemlélteti, hogyan köti össze a flamenco zenei struktúrája a táncot és az érzelmeket. A Soleá a Flamenco anyjaként ismert: lassú, melankolikus és rendkívül ünnepélyes. Itt táncosként sok tered van arra, hogy a 12-es ciklus súlyos hangsúlyai között kifejező karmozdulatokkal (braceo) improvizálj. A spektrum másik végén a Bulería áll. Ez a rendkívül gyors, tüzes bulerías tánczene ugyanazt a 12-es keretet használja, de a tempót a megvalósíthatóság határáig hajszolja. A Buleríában az improvizáció pimasz, dinamikus, és gyakran rövid, humoros betétek jellemzik. Az átmenet ezen dinamikák között abszolút jelenlétet igényel: a táncos villámgyorsan reagál a gitár tempóváltásaira (falsetas) és az énekre (cante), hogy a saját lábmunkáját (zapateado) pontosan a megfelelő pillanatban helyezze el.
