Riverdance és Lord of the Dance: a különbség

A Riverdance 1994-ben szünetbeli fellépésként indult a dublini Eurovíziós Dalfesztiválon. A Jean Butlerrel és Michael Flatley-vel előadott rövid produkció az ír táncot nemzetközi televíziós közönség elé vitte. Bill Whelan zenéje a nyugodtabb kezdetet erőteljes táncos kibontakozással kapcsolta össze. A nagyobb együttesre váltás a pontos lábmunkából olyan látványt teremtett, amely előzetes ismeretek nélkül is érthető volt.

1995-ben következett az egész estés színpadi produkció. Moya Doherty producer és John McColgan rendező nagyobb összefüggésrendszert épített a televíziós fellépés köré: az ír gyökereket, az útra kelést, a kivándorlást és a más kultúrákkal való találkozásokat. A jól ismert együttesprodukció így egy egész estés műsor részévé vált, nem pedig annak teljes tartalmává.

Michael Flatley 1995-ben távozott a Riverdance-ből, majd 1996-ban színpadra vitte a Lord of the Dance-t. Ehhez Ronan Hardiman új zenét komponált, a koncepció pedig jobban felismerhető figurákra épült. A közös személyi háttér megmagyarázza a hasonlóságot, de nem teszi a produkciókat ugyanazon műsor két változatává.

Ha a Riverdance és a Lord of the Dance között teszel különbséget, művészi döntéseket hasonlítasz össze. Nem két hagyományos tánciskolát és nem is az ír tánc tanulásának két kötelező módját veted össze.

A Riverdance-ben Bill Whelan zenéje a lírai részek, a ritmikus táncszámok és a különféle zenei színek találkozásai közötti váltást hordozza. Az ír hangszeres hangzás és az ének egy nagyobb színpadi hangszerelés részeként szólal meg. A lábdobogás maga is ritmikus szólamot alkothat: nem csupán kísérőzenét hallasz, amelyre táncolnak, hanem a zenészek és a táncosok összjátékát.

Az egész estés előadás más tánchagyományok felé is kiterjeszti ezt az összefüggést. Az amerikai szteppel vagy egy flamencószámmal való találkozás tovább bővíti a tematikus utazást. Az ilyen találkozások magyarázzák, miért nem egyszerűen egy hosszú ír szólótánc-egyveleg a Riverdance.

Ronan Hardiman zenéje a Lord of the Dance-ben inkább a szereplők közötti drámai feszültségre összpontosít. A könnyen felismerhető dallamok, a kontrasztos hangulatok és a markáns fokozások segítenek megkülönböztetned a színre lépést, a fenyegetést és a feloldást. Az elektronikus és zenekari hatású hangzások nagyszabású színpadi formát adnak ennek a konfliktusnak.

Mindkét produkcióban vannak nyugodt és gyors pillanatok. A különbség tehát nem az akusztikus és az elektronikus, illetve a hagyományos és a modern között húzódik. Az a döntő, milyen szerepet tölt be a zene. Azt, hogy a hallható jellemzők többet árulnak el, mint egy puszta tempómegjelölés, az erről szóló útmutató is bemutatja: mit árul el a tempó a táncról, és mit nem.

Az Irish Dance közös mozgásnyelvet ad a két előadásnak: gyors lábmunka, ugrások, tisztán kijelölt ritmusok és szinkronban mozgó együttesek. A színpadon azonban ezeket az eszközöket kiválasztják, felnagyítják, majd térbeli mozgásokkal, gesztusokkal vagy fényekkel kapcsolják össze. Ezért a Riverdance nem önálló táncstílus. A név egy olyan produkciót jelöl, amely egy adott estére színpadra állítja az Irish Dance-et.

A Riverdance túlnyomórészt tematikus, revüszerű dramaturgiára épül. Közösségről, új utak kereséséről és találkozásról szóló képeket követsz, nem pedig egyetlen főszereplőt egy állandó ellenféllel. Egy széles táncsor itt a közösség összetartozását erősítheti. Egy szóló pedig egyéni hangsúlyt adhat ennek a nagyobb utazásnak.

A Lord of the Dance egyértelműbb fantasy történetre épít, hőssel, ellenfelekkel, valamint a jó és a rossz közötti konfliktussal. Itt ugyanaz a csoportos táncban megmutatkozó precizitás a hatalmat vagy a fenyegetést is jelképezheti. Egy szóló jelentőségét a szereplő szerepe adja, hasonlóan ahhoz az elvhez, amely szerint vágyat és változást adunk egy színpadi szereplőnek.

A jelentést tehát nem önmagában a lépés adja, hanem az, ahogyan felhasználják. Nézőként ez a különbségtétel abban is segít, hogy felismerd a tánc jellemzőit a showelemek mögött: a színpadra állítás megváltoztatja a benyomást, de nem hoz létre automatikusan új táncstílust.