Wie Noverre: Junge Choreografen in Stuttgart sichtbar wurden

Die Geschichte beginnt mit einem Verein von Ballettfreunden: Fritz Höver gründete 1958 die Noverre-Gesellschaft in Stuttgart. Gemeinsam mit John Cranko startete sie 1961 eine Matinee mit vier Uraufführungen von Ensemblemitgliedern. Aus diesem Ausgangspunkt ging das Format der jungen Choreografen hervor. Eine Matinee ist eine Aufführung am Vormittag; entscheidend war hier jedoch, wessen Arbeiten gezeigt wurden.

Ensemblemitglieder erschienen nicht allein als Ausführende vorhandener Stücke, sondern als Urheber eigener Entwürfe. Der Wechsel der Verantwortung machte den Unterschied: Wer choreografiert, wählt Bewegungen aus, ordnet sie und entscheidet über ihren Zusammenhang. Das Publikum begegnet dadurch nicht nur einer tänzerischen Leistung, sondern auch einem gestalterischen Vorschlag.

Nach der Auflösung der Noverre-Gesellschaft 2018 übernahm das Stuttgarter Ballett das Format zur Spielzeit 2018/19 unter dem Titel Noverre: Junge Choreografen. Diese historische Übergabe erklärt den Zusammenhang zwischen Verein und Ballett. Sie bestätigt keinen aktuellen Spielplan. Innerhalb der Tanzveranstaltungen in Stuttgart ist die Idee klar einzuordnen: Hier steht das öffentliche Zeigen eigener Arbeiten im Mittelpunkt, nicht das angeleitete Mittanzen.

A fiatal koreográfusok kifejezés könnyen félreértéshez vezethet: nem feltétlenül fiatal életkort jelent. A lényeg a koreográfusi fejlődés kezdetén van. Aki sokáig táncolt, ismeri a testében rögzült mozdulatsorokat, képes zenei hangsúlyokat kiemelni és másokra reagálni. A saját alkotás emellett az egészre vonatkozó döntéseket is megkövetel.

Egy forgás például virtuóz csúcspontként jelenhet meg. De többször is visszatérhet, minden alkalommal lassabban, vagy átveheti egy másik személy. A lépés hasonló marad, a funkciója megváltozik. A koreográfia az ilyen kapcsolatokból születik, nem csupán eddig ismeretlen mozdulatok kitalálásából. Egy szünet vagy a színpad üresen hagyott része is alakíthatja a folyamatot.

Ezért a koreográfusi tudás nem azonos a tanítási kompetenciával sem. A tánctanári képesítés a tanulási folyamatok közvetítéséről és kíséréséről szól, a színpadi alkotás pedig a nyilvános befogadás számára rendezi össze a mozdulatokat. A kettő kiegészítheti egymást, de más feladatot jelent. Egy utánpótlásprogram láthatóvá teszi ezt a szerepváltást anélkül, hogy minden tapasztalt táncosból automatikusan koreográfus válna.

Stuttgartban többek között John Neumeier, Jiří Kylián és William Forsythe is itt tette meg első koreográfusi lépéseit. Az ilyen nevek segítenek megérteni, milyen jelentősége van egy keretnek a korai alkotások szempontjából. A figyelmet azonban el is terelhetik: ilyenkor egy debütálás csupán egy később ismertté váló pálya előfutárának tűnik.

Az első nyilvános alkotásnak önmagában is értéke van, függetlenül attól, mi következik később. Egy ötletet a védett próbafolyamatból olyan helyzetbe emel, ahol ismeretlen emberek is érzékelhetik. Ami a résztvevők számára magától értetődőnek tűnik, a közönséget meglepheti, elbizonytalaníthatja vagy különösen mély benyomást tehet rá. A láthatóság nem jelent automatikusan egyetértést, és még kevésbé garantálja a sikert.

Nézőként ez a nyitottság termékeny számodra. Nem kell megjósolnod egy későbbi karriert. Megfigyelheted, milyen döntések tartanak össze egy alkotást: hogyan kezdődik, melyik mozdulat tér vissza, mikor változik meg a testek közötti viszony? Egy absztrakt alkotásnak ehhez nincs szüksége rejtett történetre, amelyet ki kell találnod. A feltörekvő koreográfusok alkotásai bepillantást engednek egy formálódó művészi szemléletbe. Ez pontosabban magyarázza a Noverre-gondolat jelentőségét, mint a későbbi sikerek felsorolása.