Két zsiráf tangózik: Bréma újraolvassa a darabot

2016-ban a steptext dance project a Theater Brémával koprodukcióban mutatta be a „Két zsiráf tangózik, brémai lépések” című produkciót. Az előadás rekonstruálta Gerhard Bohner „Két zsiráf tangózik” című művének egyes részeit, és összekapcsolta őket Helge Letonja új koreográfiájával. Az értelmezéshez két szó döntő fontosságú: részek és új. Ezek világossá teszik, hogy nem egyszerűen a teljes korábbi darabot állították ismét színpadra.

A rekonstruált részek egy már létező koreográfiai munkához kapcsolódtak. Letonja koreográfiája ezzel szemben saját alkotással járult hozzá az előadáshoz. Mindkettő a koprodukció részét képezte, de eltérő kiindulópontokból született. A művészi összekapcsolódás tehát nem merült ki abban, hogy a régebbi mozdulatokat ismét előadhatóvá tették. Új anyag lépett kapcsolatba velük.

Számodra, aki Brémában táncolsz, ez konkrét példa arra, hogyan válhat a tánctörténet egy későbbi produkció tárgyává. A független társulat és a színház együttműködése itt lehetővé tette a történelmi vonatkozás és az új munka összekapcsolását. A független táncművészet intézményi hátteréről a Schwankhalle mint táncprodukciós helyszín című oldal nyújt tájékoztatást. A „Brémai lépések” esetében azonban továbbra is a két koreográfiai alkotás viszonya áll a középpontban.

Miért jelent komoly kihívást a tánc rekonstruálása? Képzelj el egy egyszerű mozdulatsort: valaki felemeli a karját, elfordítja a felsőtestét, majd megáll. A sorrend röviden lejegyezhető. Ezzel azonban még nem dőlt el, hogy a kar nehéznek vagy könnyűnek hat-e, hogy a fordulat hirtelen kezdődik-e, és mennyi ideig tart a megállás. Ezek a különbségek megváltoztatják ugyanannak a mozdulatnak a hatását.

Ez a példa nem a „Két zsiráf tangózik” című mű egyik jelenetét írja le. Azt mutatja meg, miért nem lehet a koreográfiai anyagot pusztán lépések listájára redukálni. A tekintet iránya, a távolság és a többi testhez való viszony is hozzátartozik az előadáshoz. A rekonstrukciónak újra fel kell tárnia ezeket a kapcsolatokat, amennyire a fennmaradt nyomok hozzáférhetővé teszik őket.

Összehasonlításképpen: egy ismert filmjelenet tanulóváltozata szándékosan leegyszerűsítheti a mozdulatokat, hogy gyakorolni tudd őket. A rekonstrukció más célt követ: a korábbi koreográfiai döntések összefüggéseit keresi. A külső hasonlóság önmagában ezért még nem árulja el, milyen minőségű egy rekonstrukció. Egy pontosan letett láb is egészen más hatást kelthet, ha a test feszültsége más.

Egy új koreográfia rekonstruált részek mellé helyezve más összefüggést teremt, mint egy kizárólag történeti rekonstrukció. Ezt egy általános nézői tapasztalattal lehet megmagyarázni: látsz egy rövid, visszafogott mozdulatot. Ha ezt egy nagy ívű mozdulat követi, az első talán különösen visszafogottnak tűnik. Ha egy újabb kis mozdulat követi, ugyanaz a részlet egy folyamatos összpontosítás részeként hathat. Az összefüggés megváltoztatja, mit érzékelsz.

A „Brémai lépések” esetében ez azt jelenti, hogy Bohner rekonstruált részeit és Letonja új koreográfiáját egy közös produkción belül megkülönböztethető alkotói hozzájárulásokként érdemes tekintened. A kapcsolatuk új nézőpontot nyithat számodra a régebbi anyagra, anélkül, hogy az új munkát puszta kiegészítő szerepére fokozná le. Fordítva pedig a történeti anyag sem válik automatikusan tetszőlegessé attól, hogy egy későbbi koreográfia társul hozzá.

Ehhez nem kell egyértelmű üzenetet megfejtened. Hasznosabb különválasztani a megfigyelést és a tulajdonítást: egy részlet nyugodtnak vagy feszültnek hat számodra, de ebből még nem következik, hogy ki koreografálta. Ennek a nézőpontnak az a konkrét előnye, hogy külön tudod választani az alkotás eredetét a jelenlegi benyomástól. Így hely marad a régebbi műnek és az új alkotói hozzájárulás saját mondanivalójának is.