Hogyan késztette táncra a Lambeth Walk Londont

A Lambeth Walk kiindulópontja Londonban van, de a jól ismert tánctörténet egy musicalszámmal kezdődik. A The Lambeth Walk az 1937-es Me and My Girl című musicalből származik. A név egy lambethi utcára utal, amely utcai piacáról és munkáskultúrájáról volt ismert. A dal így a mindennapi élet egy konkrét mozzanatát vitte színpadra. Az utcanév azonban önmagában nem bizonyítja, hogy ott már létezett egy kész tánc ezen a néven.

A színpadi koreográfiából egy büszkén lépegető sétatánc született. Lupino Lane előadó a mozdulatot a Cockneyk járásának eltúlzott utánzásaként írta le. Az eltúlzott szó fontos: a színház feltűnővé tesz egy hétköznapi mozdulatot, hogy felismerj benne egy karaktert és annak tartását. A tudatos formálás révén a járás előadói mozgássá válik.

Ez az eredet magyarázza, miért nem érdemes a Lambeth Walkra semleges lépések egyszerű gyűjteményeként tekinteni. Színpadi formájában a járás állít valamit az ábrázolt emberekről. Ha érdekelnek a színpadok és a tánctörténet Londonban, ez a példa megmutatja, milyen szorosan kapcsolódhat egy tánc az eredeti színházi feladatához.

Egy hatásos színpadi mozdulat még nem kész társastánc-változat. A színpadon az számít, amit a közönség lát. A táncparketten az is számít, hogy az emberek közösen át tudnak-e venni és ismételni egy mozdulatot. Adele England tánctanárnő társastáncot formált a Lambeth Walkból. Ezért az ő szerepét külön kell választani Lupino Lane előadóétól.

A táncparkettre való átdolgozás önálló hozzájárulás volt a tánc elterjedéséhez. Az előadói ötletet a résztvevők számára használható formába ültette át. Ebből azonban ne következtess egy adott lépéssorra: a dokumentált keletkezéstörténet a forma átalakulását magyarázza, nem pedig az egyes történelmi változatok összes mozdulatrészletét.

A színpadi művekből származó táncoknál könnyű szem elől téveszteni ezt a különbséget. Egy ismert cím miatt úgy tűnhet, hogy a különféle előadások ugyanazt a művet jelentik. Egy jelenet azonban készülhet egy előadó számára, míg egy táncváltozatnak a közös részvételt kell lehetővé tennie. A táncmozdulatok megfigyelése és utánzása során ezért az a döntő, milyen előadási formát látsz. Egy feltűnő póz még nem magyarázza meg a szerepét a közös táncban.

England átdolgozása érthetővé teszi, miért tartozik a Lambeth Walk történetéhez a színházi munka és a tánc tanítása egyaránt. Ha csak az egyik oldalt említjük, leegyszerűsítjük az utat a fellépéstől a részvételig.

A streathami Locarno Dance Hallból Adele England táncváltozata az 1930-as évek végén egész Nagy-Britanniában elterjedt. A történelmi táncterem így a továbbadás kiindulópontjaként a történet részévé vált. Ez a besorolás nem árul el semmit az egyes estékről, a látogatók számáról vagy az ottani események pontos menetéről. A tánc útjának megértéséhez elég az igazolt kapcsolat: egy társastáncra átdolgozott színpadi ötlet a keletkezési helyén túl is elterjedt.

1938-ban a Lambeth Walk eljutott az Egyesült Államokba, és Párizsban, valamint Prágában is táncolták. A neve megőrizte londoni kötődését, noha a táncolók már nem abból a közegből érkeztek, amelyre az eredeti szám utalt. Ebben rejlik a származás és az elterjedés közötti fontos különbség: egy tánc kötődhet egy adott helyhez, mégis átvehetik máshol.

Így pontosabb képet kapsz, mint a „bandából tánc lesz” rövid összefoglalás alapján. A mindennapok és a nemzetközi divat között ott volt egy dal, Lupino Lane színpadi koreográfiája és Adele England társastánc-változata. E szakaszok egyike sem helyettesíti a másikat. A Lambeth Walk megmutatja, hogyan maradhatnak fenn a kulturális kötődések a továbbadás során, miközben megváltozik a mozdulat szerepe: a színpadi jellemábrázolásból közös tánc lesz.