Az expresszionista tánc története: Laban és Wigman portréja

A 20. század elején csendes forradalom zajlott le Európa táncszínpadain. A klasszikus táncot, annak szigorú geometriai vonalaival, szűk fűzőivel és a klasszikus balett kötött lépéseivel sok művész a lélek számára szűk fűzőként élte meg. Olyan mozgásművészetet kerestek, amely már nemcsak dekoratív történeteket mesél el, hanem az ember belső igazságát hamisítatlanul tárja a külvilág elé. Ebből a lázadásból született meg az európai expresszionista tánc, amely örökre megváltoztatta a tánc világát.

Ennek a mozgalomnak a középpontjában a test felszabadítása állt. Az úttörők lemondtak a merev lépéssorokról és a klasszikus együttesek hierarchiájáról. Helyette a gravitációt, a lélegzetet és az érzelmet tették az alkotás új eszközeivé. A táncot önálló művészeti formaként értelmezték, amelynek nem volt szüksége irodalmi alapra, sőt gyakran még zenére sem ahhoz, hogy mélyreható hatást fejtsen ki. Ez az új filozófia fektette le az alapjait annak, amit ma kortárs táncként és modern felnőtt táncszínházként ismerünk az udansa platformján.

Egy név elválaszthatatlanul összefonódott ennek az új korszaknak az elméleti és gyakorlati megragadásával: Rudolf von Laban. Látnok koreográfusként és mozgáselméleti szakemberként az életét az emberi dinamika térbeli kutatásának szentelte. A Rudolf von Laban tánc nem pózok merev rendszere volt, hanem egy mélyreható mozgáselemzés. Azt vizsgálta, hogyan mozog a test a térben, és milyen energetikai minőségek szabadulnak fel közben.

Laban kidolgozta a kineszféra fogalmát, azt a teret, amely körülveszi a testet, és amelyet a végtagokkal el lehet érni a helyváltoztatás nélkül. Mozgáselmélete megkülönbözteti a tér, az idő, az erő és a folyamatosság tényezőit. Az elemekkel való tudatos játékkal, például a közvetlen és rugalmas térbeli viszonyítás váltogatásával, vagy a hirtelen és fokozatos időtartammal, a táncosok egyetemes szókincset kaptak az improvizációhoz. Munkája segített a táncosoknak mélyebb testtudatot fejleszteni a táncban, és megérteni a mozdulatokat az előre meghatározott mintákon túl.

Míg Laban a mozgás strukturális és térbeli törvényszerűségeit elemezte, Mary Wigman adta meg az expresszív táncnak a drámai, érzelmi lelkét. Laban tanítványaként egy teljesen sajátos, radikális esztétikát fejlesztett ki. A Mary Wigman-módszer a tiszta érzést és az egzisztenciális élményt helyezte előtérbe. Wigman gyakran táncolt mezítláb, maszkokat használt, és koreográfiáiban sokszor teljesen lemondott a zenéről, hogy csak saját lélegzetének és szívverésének ritmusát kövesse.

Wigman számára a tánc az önmagunkkal való találkozás rituális aktusa volt. A feszültség és elengedés polaritását használta arra, hogy az olyan lelki állapotokat, mint a félelem, a bánat vagy az eksztázis, fizikailag kézzelfoghatóvá tegye. Mozdulatai gyakran földhözragadtak, szögletesek és díszítetlenek voltak, tudatos ellenpontként a klasszikus balett súlytalanságával szemben. A mozgás belső szükségességére helyezett kompromisszumok nélküli fókusz a mai napig meghatározza a modern táncoktatást. Aki ma egy kortárs táncórán improvizál, gyakran anélkül, hogy tudná, azt az alkotói szabadságot használja, amelyet Wigman egykor fáradságos munkával vívott ki.