Hogyan formálták a táncstílusok Párizst

A párizsi táncstílusok esetében segít, ha különbséget teszünk az eredet és a későbbi színpadi forma között. A Párizsi Opera balettje gyökereit XIV. Lajos udvaráig vezeti vissza, és 1661-et nevezi meg alapítási évként. 1821-től a társulat a Salle Le Peletier-ben lépett fel, ahol formát öltött a romantikus balett. A Palais Garnier 1875-ös megnyitásával új állandó otthont kapott. Ezek az állomások az udvari reprezentációról és a színházi művészet fejlődéséről mesélnek, nem egy évszázadokon át változatlan táncról.

A kánkán más utat járt be. Az 1830-as években a párizsi nyilvános tánctermekben főként diákok táncolták. Az 1840-es években népszerű music hall tánccá vált. Az 1889-ben megnyílt Moulin Rouge a modern kánkán önálló revüszámként való megjelenésének egyik fontos helyszíne lett.

A társadalmi eredet és a színpadi forma tehát nem ugyanaz. A revüben a mozgás a látványosságot, az ismételhetőséget és az összehangolt hatásokat szolgálja. A jelmez és a megjelenés szerepét a burleszk mint jelmezre épülő színpadi forma példáján is megértheted, anélkül, hogy a két táncot azonosnak tekintenéd. Egy feltűnő lábmozdulat önmagában sem a teljes számot, sem annak történetét nem magyarázza meg.

A bal musette az 1880-as években vált népszerűvé Párizsban. Az Auvergne-ből érkezett bevándorlók kávézókat nyitottak, ahol cabrette-re, egy tömlős dudára táncoltak. Később olasz zenészek harmonikája vette át a zenei vezető szerepet. A történet megmutatja, hogyan változtathatta meg a migráció a hangzást és a táncrepertoárt anélkül, hogy egyetlen új alaplépés született volna.

A repertoár kezdetben bourrée-t, később valse musette-et, tango musette-et és javát is tartalmazott. A bal musette kulturális összefüggés, a java pedig az ehhez kötődő táncforma. A Rue de Lappe a tánckultúra térbeli sűrűsödésének példája: az 1930-as években tizenhét táncterem működött ott. Ez a történelmi adat nem a mai éjszakai életet írja le.

A Bals des pompiers egy bizonyos mozgásnyelv helyett egy alkalom történetét mesélik el. Az ilyen jellegű első nyilvános bálnak az 1937-es, a montmartre-i Carpeaux laktanyában tartott eseményt tekintik. A nemzeti ünnep köré szerveződő hagyomány része volt a tűzoltóudvarok megnyitása és egy adománygyűjtő hordó felállítása a tűzoltók szociális céljaira és munkakörülményeinek javítására. A megértéshez fontos különbség: egy bál egy közös társadalmi alkalom révén hozhat össze embereket akkor is, ha nem mindannyian ugyanazt a táncstílust járják.

A Párizsban látható kortárs tánchoz az intézmények másfajta támpontot nyújtanak, mint a történelmi tánctermek. Chaillot 2008-ban a kortárs tánc támogatását tette elsődleges feladatává. Az 1972-ben alapított Festival d'Automne különböző művészeti ágakat kapcsolt össze állandó játszóhely nélkül; a tánc fontos szerepet kapott benne. Mindkettő kultúrtörténeti vonatkozási pont, és egyik sem mond semmit a mai műsorról.

Az eligazodáshoz tíz stílusmegnevezést a mozgásnyelvük alapján is megvizsgálhatsz. Az alábbi válogatás nem rangsorolja őket aszerint, mennyire elterjedtek Párizsban:

• Balett, modern tánc és táncimprovizáció: a kodifikált technika, a modern mozgásmegközelítések és a spontán alkotás eltérő kiindulópontok, amelyek egy-egy műben össze is kapcsolódhatnak.
• Jazz és Hip Hop: mindkettőnek megvannak a saját zenei és kulturális vonatkozásai; önmagában attól, hogy a táncosok szinkronban mozognak, még nem lesznek ugyanazok a táncformák.
• Salsa, Bachata és Tango: ezek a páros táncok zenéjükben, mozgásuk felépítésében és a páron belüli kommunikációban különböznek.
• Standard és latin táncok: ezek több táncot összefogó gyűjtőnevek, nem egy-egy önálló lépéssort jelölnek.

A kortárs koreográfia meríthet ezekből a szókincsekből, átalakíthatja vagy tudatosan mellőzheti őket. Ezért a stíluskeverék és az önálló táncstílus közötti különbség a nézésben is segít eligazodni. Az számít, milyen gondolat szervezi a mozgást, nem pusztán az, hogy melyik ismert lépésre hasonlít.