A hangok emancipációja a klasszikus táncban
A színpadi tánc kezdeti időszakában a zene gyakran csak egy ritmikus metronóm volt, amely megadta a táncosoknak az ütemet. A dallamok egyszerűek, felcserélhetők voltak, és szigorúan alkalmazkodtak a koreográfusok kívánságaihoz. Csak a 19. században változott meg alapjaiban ez a dinamika. A zeneszerzők felismerték, hogy a hangok érzelmeket közvetíthetnek és cselekményeket mozdíthatnak előre anélkül, hogy egyetlen szót is ki kellene mondani. Ez a fejlődés tartósan forradalmasította a balett történetét.
A partitúra és a mozgás szoros összefonódása révén egy teljesen új színházi élmény született. A zene egyenrangú partnerré vált a színpadon. Megrajzolta a karaktereket, atmoszférikus tereket teremtett, és olyan érzelmi mélységet kölcsönzött az ugrásoknak és forgásoknak, amely legbelül érintette meg a közönséget.




