A funktól a soulig: A streetdance zenei gyökerei

Mielőtt megjelentek volna a lemezjátszók, a samplerek és a digitálisan előállított ütemek, a streetdance tisztán fizikai reakció volt az élő, kézzel készített, izzasztó zenére. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején az Egyesült Államok nagyvárosaiban új zenei dinamika alakult ki, amely a soul és a funk alapjaira épült. Ez a zene nyers, közvetlen és megállíthatatlanul ritmikus volt. Ez képezte azt az alapot, amelyen az funk és soul hip hop gyökerek egyáltalán növekedni tudtak. A funk lüktető basszusvonalai és a soul érzelmi mélysége nélkül sosem jött volna létre az a ritmikus szikra, amely a streetdance kialakulásához vezetett.

Ezen stílusok ötvöződése egy teljesen új tánckultúrát teremtett. Míg a klasszikus soult gyakran még a lágy, folyékony mozdulatok jellemezték, a feltörekvő funk agresszív, szögletes és robbanékony fizikumot követelt. A táncosok reagáltak a zenészek kemény hangsúlyaira, és a szinkópált ritmusokat közvetlenül olyan mozdulatokká fordították le, amelyek radikálisan elütöttek az akkori klasszikus páros táncoktól. Ez volt annak a mozgalomnak a születése, amely meghódította az utcát, és végül az egész világot magával ragadta.

Amikor a funk tánczene történetéről beszélünk, egy nevet nem hagyhatunk figyelmen kívül: James Brown. A soul keresztapjaként nemcsak a popzene szerkezetét forradalmasította, hanem a ritmikai alapot is lefektette minden későbbi streetdance stílus számára. James Brown döntő befolyása abban állt, hogy a zene súlyát a hagyományos backbeatről az egyes ütemre helyezte át, ez a híres The One. Ez a kemény, félreérthetetlen hangsúly az első ütemen szó szerint mély, földhözragadt mozgásra, az úgynevezett bounce-ra kényszerítette a testet.

James Brown maga is tehetséges táncos volt, akinek villámgyors lábmunkája, spárgái és ritmikus megállásai mély benyomást tettek az utcán élő fiatalokra. Zenekara, a J.B.s olyan vágásokat és ritmikai szüneteket játszott, amelyeket a későbbi breaks történet előfutárainak tekintenek. Ezek a zenei szabadságok, amelyekben a dallam elhallgatott és csak a dob tartotta az ütemet, az első B-boyok és B-girlök játszóterévé váltak. Aki ma a breaking, locking vagy popping stílusokban akar ragyogni, az továbbra is visszanyúl azokhoz az alapvető ritmusokhoz, amelyeket az udansa James Brown a klubokban és stúdiókban megalapozott.

Az utcák energiájának szüksége volt egy szelepre, hogy elérje a szélesebb tömegeket, és ezt a szelepet a televízióban találta meg. A Don Cornelius által vezetett Soul Train műsor 1971-től az afroamerikai zene és tánckultúra legfontosabb kirakatává vált. A híres Soul Train Line, amelyben a táncosok párban táncoltak végig a tapsoló nézők sorfala között, a legtisztább bemutatóhely lett az új streetdance kreációk számára. Itt íródott a Soul Train tánctörténete meghatározó módon, mivel Los Angeles és Chicago fiatal tehetségei országos szinten mutathatták be legújabb mozdulataikat.

Ebben a műsorban láthattak a nézők milliói először olyan stílusokat, mint a Don Campbell által feltalált Locking, vagy a Popping precíz, robotszerű mozdulatai. Az olyan zenekarok zenéje, mint a Parliament, a Funkadelic vagy a Sly and the Family Stone, tökéletes filmzenét biztosított ehhez a vizuális forradalomhoz. A műsor bebizonyította, hogy a streetdance nem az udvarok rövid életű hóbortja volt, hanem egy magasan fejlett, kifejező művészeti forma, amely erejét közvetlenül a funk ritmikai újításaiból és a soul érzelmi őszinteségéből merítette.